"Ahhoz, hogy el tudjuk helyezni
magunkat a világmindenség óriási körforgásában - ebben az időtlen, végtelen folyamatban - ismernünk
kell múltunkat, személyes gyökereinket, valamint történelmünket is. Ismernünk kell ősi mítoszainkat,
művészetünket a népművészet motívumkincsét, mely kristálytiszta jelrendszerrel jeleníti meg az adott
népcsoport mindenkori életérzéseit. Csak úgy tudjuk megtalálni helyünket, ha a természet
törvényeinek tisztelete mellett tiszteljük őseinket, hagyományainkat, pontosan ismerjük
identitásunkat, és ennek tudatában éljük modern életünket, illetve adjuk tovább mindezt
utódainknak."
( Kubinyi Anna )
Báta Tolna megye déli csücskében, a Duna-Dráva Nemzeti Parkhoz tartozó gemenci erdő mellett a Duna
árterének peremén szelíd dombok ölelésében megbújó falu. Szent László király által 1093-ban
alapított bencés apátságának romjai fölé emelt Szent Vér templom tornyából az egész Sárköz síkját
belátni. Földrajzi elhelyezkedése miatt, mivel szárazföldi és vízi utak találkozásánál feküdt, már a
kelták által is lakott hely volt, érintette a római hadiút is. Első írásos említése - mint a
pécsváradi apátság halászfaluja - Bátatő néven 1015-ből való. A középkorban mezőváros, Szent Vér
ereklyéjéről híres temploma búcsújáró hely, a Hunyadiak kedvelt zarándok helye. A magyar királyok
közül is sokan felkeresik: Mátyás, Zsigmond, II. Lajos. Kedvező földrajzi fekvésének köszönhetően
fontos átkelőhely és kikötő, az erdélyi só szállítmányok valamint a Felvidékről a Vágon és a Dunán
leúsztatott fenyőgerendákból ácsolt talpak a bátai réven keresztül a Sárvízen folytatták az útjukat
a Dunántúl belseje felé. A történelmi viharok nem kímélik, ennek ellenére folyamatosan lakott hely,
lakói mindvégig megőrzik magyarságukat és többségében katolikus hitüket, akkor is, amikor a
környékre más nemzetiségű telepesek érkeznek, a Sárköz magyarsága pedig a reformációhoz csatlakozik.
A Duna szabályozásáig a településhez tartozó földterületek negyede alkalmas csak szántóföldnek, a
többi rét, legelő vízjárta hely. Az itt élők elsősorban ártéri gazdálkodást folytatnak, egyik fő
megélhetési forrást a halászat jelenti. A 19. században végbement vízszabályozás következtében
jelentősen megnövekszik a földművelésre alkalmas jó minőségű szántó terület, melynek hatására
bekövetkező anyagi gyarapodás - hasonlóan mint a többi sárközi településen – maga után vonja az
évszázadok során kialakult nép műveltség megváltozását. A falu szerkezet is megváltozik. Az Alszög
Duna parti részén laknak a halászatból élők, a Fő utca mellett épített nagy házakban pedig a gazdag
földműves református családok, a Fölszögi részen pedig a földművelésből élő katolikus családok.
Báta lakói mindig híven ápolták hagyományaikat, néptánc-csoportjai szinte az egész országot
bejárták. Dér Józsefné Stigler Treszka a Népművészet Mestere újjá élesztette - a Sárközben csak a
bátai katolikusok körében szokásos - viaszos tojásírást valamint az általa összegyűjtött szőttes
minták jelentősen gyarapították a sárközi mintakincset. A tárgyi anyag összegyűjtése és bemutatása
azonban sokáig váratott magára. A község vezetése az 1980-as évek végén felismerve a település
hagyományainak, sajátos népi kultúrája megőrzésének fontosságát az Általános Művelődési Központon
belül megalapította a Tájházat. Létrehozásának szorgalmazója Kiss G. Lászlóné B.Tóth Erzsébet volt,
aki az iskola helytörténeti szakkörös tanulói valamint a nyugdíjas klub bevonásával kezdte el a
gyűjtő munkát. Utódjául Balogh Imréné Jánosi Erzsébetet jelölte meg, aki 1990. óta viseli gondját a
közgyűjteménynek. Az összegyűjtött anyag először a jelenlegi Halászház épületében került
kiállításra, melynek egyik helyisége szobaként volt berendezve, a másik helyiségben a kisebb tárgyak
valamint egy nyitott színben a munkaeszközöket állították ki. A gyűjtemény mind a halászat, mind a
paraszti gazdálkodáshoz szükséges eszközöket vegyesen tartalmazta. A kilencvenes évek végére az
egyre gyarapodó gyűjtemény új helyet követelt magának, megfogalmazódott a gondolat, hogy a
halászatból illetve a paraszti gazdálkodásból élők életmódját külön-külön megfelelő környezetben
kellene bemutatni valamint a gazdag hagyománykincs tovább adására is lehetőséget kellene teremteni.
Az önkormányzat Tájház céljára 2001-ben megvásárolt egy lakóházat és a hozzá tartozó portát, melyen
a paraszti gazdálkodáshoz tartozó gazdasági épületek is hiánytalanul megvoltak.
Részben saját erőből, részben a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium vidékfejlesztési
céltámogatási pályázatán tájház rekonstrukcióra nyert támogatásból illetve a Mezőgazdasági és
Vidékfejlesztési Hivatal, mint a SAPARD Hivatal jogutódja által „Falufejlesztés és –felújítás, a
vidék tárgyi és szellemi örökségének védelme és megőrzése” elnevezéssel kiírt pályázat támogatásával
valósult meg az épületek rekonstrukciója és kialakításra került egy korszerű kézműves műhely is,
amely a kézműves foglalkozások mellett az állandó hímes tojás kiállításnak valamint az időszaki
kiállításoknak is helyet ad.
A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által meghirdetett Tengertánc pályázaton a tájház
eszközfejlesztésére nyert támogatásból sikerült a műhelyt berendezni, korszerű eszközökkel
felszerelni.
A Nemzeti Kulturális Alap múzeumi szakmai kollégium által nyújtott támogatásból 2008-ban a tárgyak
állományvédelme valósult meg.
Az Oktatási és Kulturális Minisztérium által a Reneszánsz év keretében a Tájházak a közösségért
címmel kiírt pályázaton a Tájház szakmai fejlesztésére nyújtott támogatásából a honlap fejlesztését,
többnyelvű kiadvány készítését és az állandó kiállítás megújítását tűzte ki célul a Tájház.
A Tájházban 2002-ben nyílt meg a módos paraszt család életmódját bemutató állandó kiállítás, három
évvel később pedig az állandó hímes tojás kiállítás.
A régi tájház épületében 2004-től látható a halászok életmódját bemutató állandó kiállítás.
Az önkormányzat 2003-ban létrehozta a Tájházért és Népi kultúráért Közalapítványt a tájházi
rendezvények szervezésére, a munka segítésére.
A Tájház alapító tagja a Magyarországi Tájházak Szövetségének